Társkereső közösségi oldal

Valaki Mondja Meg...
2012-06-28 19:37:24
Valaki mondja meg a frankót végre. Elvégre tudnom kell miért lettem 3,5 éve egy óra alatt oooollllyyyyaaaannnn szerelmes...
Ezen az oldalon ránéztem egy teljesen egyszerû srác adatlapjára. Átlagos, semmi faxni :)
Elkezdtünk beszélgetni chatelni, mint az elején általában :)
Megegyeztünk, hogy találkozzunk, mert mégiscsak leegyszerûsíti a dolgokat a késõbbiekre nézve, ha valaki kilép a fénykép mögül és lesz hangja, illata, érintése... sorolhatnám, de úgyis tudjátok.
Eljött az este és én minden ellenérzésem, és meggyõzõdésem ellenére beleegyeztem, hogy ne semleges területen találkozzunk, hanem nála. Mindketten úgy véltük, hogy az elsõ randi egyébként is elég necces és többnyire mindkettõnket zavarta, hogy ilyenkor akarva-akaratlan is úgy érzi az ember, hogy mindenki õket bámulja.
Szóval az ajtó elõtt remegõ lábbal és a kötelezõ borral a kezemben (mégiscsak Õ fõzött :) ) azon rimánkodtam, hogy ne valami elmebeteg, perverz, szadista barom legyen. Kellemes férfi nyitott ajtót és nagyon szimpatikus és barátságos volt, már az elsõ pillanatban. (Lábremegés kinn maradt a teraszon) Kulturáltan és érdeklõdõn elbeszélgettünk, semmi dugáskényszer, vagy társkeresõ görcs :))) Amatõr fotóit nézegettem a falon míg Õ a borból töltött és amikor a hátam mögé állt afelõl sem maradt egy szemernyi kétségem sem, hogy kémiája is van a dolognak. Aki régen már olvasott "vacak" lányregényeket (édesapám csak 100 Ft-os pornónak hívja) az biztos emlékszik, hogy ..."és a nõ a nyakán érezte a férfi forró leheletét és tudta ez az a pillanat"... Hát így voltam ezzel én is, neki háttal az égre nézve rimánkodtam, hogy csókoljon meg, vagy megpördülök és én fogok támadni, pedig, mint tudjuk "úrinõ" kivárja a "vadászt". Megtörtént és én ebben a pillanatban vesztem el. Tudtam, hogy megvan az én emberem...
Nem történt semmi egyéb (nem aludtam nála), hazajöttem, és alig vártam, hogy jelentkezzen és hasonlóan intenzív érzelmi viharról számoljon be, mint, ami bennem dúlt. Aztán napokig semmi. Én már-már kezdtem a nyilvánvaló elmebaj apró jeleit felfedezni magamon, de persze nem léptem. Fene tudja ma már mire mentem volna vele. Meg is állapítottam, hogy ennyi járt és miután másodpercrõl másodpercre végigpörgettem magamban azt az estét, végtelen hálát éreztem, hiszen megbizonyosodtam, hogy a férjem után van még valaki kerek-e világon, aki ezt a fajta õrületet ki tudta váltani belõlem. Lehet, hogy ez furán hangzik, de aki élt már át hasonló veszteséget tudja mirõl beszélek. Amikor 30 évesen mentális sokk ért bármire megesküdtem volna, hogy jó-jó lesz valakim, mert az ember társas lény, de úgyse lesz olyan vadítóan nagy szerelem és tessék... Megtörtént.
Napok múlva jelentkezett, nagyon köszöni és mennyire jól érezte magát bla-bla-bla, persze madarat lehetett volna fogatni. Elkezdõdött egy valóságosabb ismerkedés, amit igazából ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor az állatok kerülgetik és szagolgatják egymást. Még mindig semmi szex... Hetek után kezdtem kényelmetlennek érezni a dolgot és finoman utaltam rá, hogy tán nem-e...
Valahogy sosem jött össze a dolog, mert vagy õ nem ért rá, vagy én nem tudtam elszökni az életembõl... Történt egy szép nap, hogy egész Taljándörögdig szöktem sátorral és némi alkohol egység elfogyasztása után felhívtam és egyenesen megkérdeztem, hogy lejönne-e nyomorogni velem a sátorba, persze épp nem volt jó neki és akkor megküldtem egy vékony sorral, amit itt most nem vezetnék fel, mert kimoderálnák. :))) Persze Õ nem tûnt el, továbbra is ügyelt arra, hogy én kéznél legyek... Persze nem tudtam nemet mondani neki és ugrottam minden szavára, de miután semmi nem történt pár csóktól eltekintve, így kifakadtam és a biológiáról kezdtem el felvilágosítani és arról, hogy az ember (bármily furcsa), a nõ egészséges bilológiai igényeirõl, mire kapaszkodjatok azt mondta, hogy ez a tempó neki gyors (jelzem akkor már 3,5 hónapja "szagolgattuk" egymást). Ledobta az agyam a szíjat és elküldtem, mert képtelen voltam tovább várni. Persze a legelsõ e-mailjét, amiben minden elérhetõségét megkaptam nem töröltem. (Nem lehessen tudni ezeknél a méheknél :) ) Aztán persze maradtak a baráti névnapi, születésnapi és karácsonyi sms-ek, váltva elsõként hol Õ, hol én. Együtt éltem egy sráccal, aki a már fent leírt beletörõdés volt valójában, de Õ nem ment ki a fejembõl. Elindult a vezérhangya "a mi lett volna ha" kántálással és nem hagyott nyugodni, ekkor egyszer ( amikor az villámcsapásos este óta már több, mint egy év eltelt) felhívtam. Úgy emlékszem nem beszéltem mellé és közöltem, röviden és egyszerûen, hogy nem megy ki a fejembõl mi lett volna ha... Mosolyogva (hallottam a hangján) és végtelenül kedvesen közölte, hogy most költözött össze a barátnõjével és végtelenül boldog, de persze kedves régi ismerõsként gondol rám és szívesen találkozik velem, fussunk össze a héten. Egy teljesen hibátlan napot töltöttünk együtt, valóban barátilag. Persze elmondtam, hogy én sem vagyok egyedül és ez szemlátomást megnyugtatta. Egy újabb év következett, amíg megint nem történt semmi, vezérhangya szabin... :)
Aztán amikor szembe mertem nézni a ténnyel, hogy a párom bár hibátlan nevelõapja a gyerekeimnek, de mégse az a társ akivel le akarom élni az életem, napokon belül újra egyedül maradtam(tunk). Mivel érzelmileg már hónapok óta nem voltam igazán benne a dologban, így le is tudtam békével zárni és aztán menetrendszerûen jött a para, hogy újra itt a rajtvonalon és kezdõdik elölrõl az egész "fényképesdi". Aztán úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó a nyaramat ezzel elszúrni és lelazultam. Ebben a baromi nyugalomban (volt idõm agyalni :) ) és újra jöttek a szavak, mi lett volna ha, persze ekkor már tudtam, hogy "jól" megvan a párjával mégsem akart a dübörgés alábbhagyni. Mivel tulajdonképpen vallom, hogy az embernek csak azt kell megbánnia, amit sose volt mersze megtenni, így egy forró nyári napon, a hatalmas árnyat adó fûzfám alól mosolyogva felhívtam és csak annyit mondtam: Egyedül vagyok és kérlek kezdj az információval, amit akarsz, majd letettem. Persze "sós" visszahívott és 3 órát beszéltünk telefonon, mire másnapra meginvitált, hogy töltsük együtt a napot. Nem tudtam hová tenni az invitálást, csak egy dologban voltam biztos, hogyha a gyerekeimre nincs aki vigyázzon, akkor nyakig elásom õket a kertben és este meg ki, ha megjöttem :) (csak viccelek, nehogy rám küldjétek a "gyivit" :))) ) Odafelé menet egyfolytában az járt a fejemben, hogy mi van, ha csak én ruháztam fel õt mindenféle csuda jelzõkkel és valójában nem az az ember vár majd a megbeszélt helyen akit én látni akarok. Nem így történt (sajnos, vagy hála Istennek magam sem tudtam eldönteni), de újra elindult az a mindent elsöprõ vihar a lelkemben. Hetente 1-1 napot együtt lófráltunk a városban, velem újra madarat lehetett volna fogatni, persze elmondta, hogy jól van a párjával, hogy vannak kisebb zavarok, de megoldják. Aztán miután már szinte rendszeressé váltak a találkozók és hosszas telefonbeszélgetések rákérdeztem (majd fél év után), hogy szerinte még mindig minden rendbe van-e. Ez konkrétan azután történt, hogy egy teljes napot töltöttünk a Vörösmarty téri adventi vásáron kettesben. (Semmi különösebb testiség, még csók sem, hiszen Õ nem szabad...) Azok az apró pillanatok, míg kisimította a hajam az arcomból, ahogy megigazítottam a tutyakját, egy két mély "szem-sóhaj" csere, de semmi más.Tudtam, hogyha gyõzni akarok, nem szabad nekem nyitnom, de eljött a pont, amikor nem állhattam meg, egyszerûen kihallatszott a fejembõl. Ekkor már biztosan láttam, hogy ami köztük van nem mûködik, hiszen sok esetben hívott engem a gondjával még az autóból, mielõtt hazaért volna, tehát velem osztotta meg õket és nálam ez egy kapcsolat gyakorlati végét jelenti. Erõsebbnek tartom, mint a testi megcsalást. Továbbá nem hittem el, hogy csak úgy vagyunk egymásnak, és még mindig semmi. :(
Aztán az az ominózus pont, amikor közölte felmond magyarországi munkahelyén, mert megegyeztek, hogy kell a pénz és 10 hónapra külföldre megy dolgozni. Itt kiszivárgott a fejembõl (hallható formát öltött) a kérdés, miszerint szerinted ez normális?! Köppni nyelni nem tudott, így gondoltam enyhítem a kérdés élét és egy én-üzenetben mondtam el neki, hogy én, aki annyira vágyom egy mûködõ, energiákkal teli kapcsolatra sose engedném el a pénz miatt, mert mint tudjuk egy nehéz nap után a pénz nem bújik hozzád a kályha melegénél. Erre teljesen felháborodva közölte, hogy én, pont én, ne ítéljem meg az õ kapcsolatát, hiszen neki legalább van. Hja, végül is a kapcsolat az kapcsolat még ha szar is :)
Szóval õ el (halkan jegyzem meg, hogy az elutazása elõtti teljes napot még együtt töltöttük) én marad. Ha elmesélem, hogy gyakorlatilag több órán keresztül azon morfondírozott, hogy anno 3,5 éve hol szúrtuk el, akkor bizonyára megértitek miért borítottam rá az asztalt és hagytam faképnél az étteremben, ahová vacsorázni ültünk be.
Másnap reggel gépindulás elõtt eljött és könyörgött, hogy menjek ki és csak had öleljen meg búcsúzóul. Megtettem, de tudtam, hogy ennyi járt tõle és nem több. Fura mód nem bõgtem huzatosra a szemeim. Persze beszéltünk néha, de teljesen semlegesen, mígnem egy nap kvázi szerelmet vallott. Ez kb egy hónapja történt, végleg töröltem az összes elérhetõségét (és meglepõ módon nem érzek ûrt, vagy bármiféle hiányt emiatt), tiszta lappal visszaregeltem és várom, hogy valaki újra megfogassa velem a világot... A remény-hal egy szívós állat, így én sem adom fel.
Ha valaki tud erre értelmes, racionális magyarázatot kérem segítsen, vagy egyszerûen csak erõsítsen meg, hogy valóban jól tettem, hogy nem hagytam, hogy az örök tartaléka legyek, ha egy kis önigazolásra lenne szüksége.

Ps. : ÜBER ALLES DEUTSCHLAND!!! :)