Társkereső közösségi oldal
Teltlanyok.Hu Blogger
A blog jelenleg fejlesztés alatt áll,ezért nem érhetö el az összes opció.
A fejlesztéssel sietünk ahogy tudunk,addig kitartás:)
[Legújabb Blogok] [Véletlenszerü] [Összes Blog]
(Z)ûrzavar - led Bejegyzése
(Z)ûrzavar
2012-07-10 21:14:14
Nagy vihar van a lelkemben.
Biztosan ismerõs, a jól van minden így, ahogy megadatott és a hol rontottam el, vagy ami még rosszabb a hol fogom elrontani kesze-kusza érzése.
Azt hiszem, hogy mostanság, jobb dolgom híján kicsit túlagyaltam magam :)
Nap, nap után azon tipródom, hogy hagyjam-e ezt az ismerkedõsdit a francba, hiszen úgyis mindent magamnak kell megoldjak - és hála az égnek meg is tudom -, vagy adjak esélyt egy jövõbeni kapcsolatnak, hátha mégis...
"Faltól-falig" cikáznak bennem a gondolatok, hogy mi legyen. Mivel van két kiskamasz fiam (nem a legáhítottabb életszakasz) így felelõtlenül nem vághatok bele semmibe - bármibe meg pláne nem :)
Szóval, persze többször felmerült a "karbantartói" pozíció is, mert hát ugye biológia is van a világon, de ehhez még egyszer sem éreztem elég merszet magamban, hogy gyakorlatiasan meg is valósítsam. Pedig lássuk be, csupa jót kap csak az ember lánya. Hiszen, ha valaki csak szeretõ, mindig szépen kipucolkodva találkozik a másikkal és csak a kellemes és élvezetes része marad a dolgoknak. A "vidd már le a szemetet" nem tartozik a szeretõi státusz körébe... Azt hiszem értitek mire gondolok, de én valahogy mégis óvakodom tõle.
Ugyanakkor nézzük a másik oldalt. Lassan 36 éves önálló nõként sem tudom magam a falutól (mindenki mindent tud, vagy tudni vél... ld. Város kontra vidék), vagy helyesebben a falu szájától függetleníteni. Nem mintha nem férne rám bármi, amivel épp bántanak, vagy bántani akarnak, de igyekszem tekintettel lenni a gyermekeimre, a szüleimre és a nagyszüleimre, hogy ne kelljen nekik vélt, vagy valós dolgaim miatt szégyenkezniük. A helyzet ott válik igazán faramucivá, amikor valakivel tényleg komolyan (vagy legalább félkomolyan) ismerkedés indul. Mivel a fiúkat sem akarom kitenni a "pasik jönnek, pasik mennek" õrületnek, így megfogadtam, hogy már csak azt a férfit fogom bemutatni nekik, aki nagy valószínûséggel huzamosabb ideig része lesz az életünknek. Kérdezem én, hogy kaphat valaki reális képet arról a gyakorló elmebajról, amiben sokszor élünk. A vitákról, a hisztikrõl pro és kontra egyaránt, ha nem áll módjában megélni ezt velem?
Jó, ok. Tegyük fel, hogy mindezen szélsõértékek ellenére elindul egy randizgatás (amit anyám nem különösebben támogat) és mégis sikerül összehangolódni, anyám ott tesz keresztbe, ahol tud, mert meggyõzõdése, hogy meg kéne találjam a boldogságot a gyerekeimben, meddig várható el egy korombeli tényleg komoly szándékú férfitól, hogy ezt tolerálja? (Többnyire az elején elvérzik a dolog :( )
Sokszor kilátástalannak és ami még rosszabb csak egy nemi szervnek érzem magam, ilyenkor kicsit feladom...
Most sincs ez másképp.
Utolért az életem és most belefáradtam futni elõle...
2012-07-10 21:14:14
Nagy vihar van a lelkemben.
Biztosan ismerõs, a jól van minden így, ahogy megadatott és a hol rontottam el, vagy ami még rosszabb a hol fogom elrontani kesze-kusza érzése.
Azt hiszem, hogy mostanság, jobb dolgom híján kicsit túlagyaltam magam :)
Nap, nap után azon tipródom, hogy hagyjam-e ezt az ismerkedõsdit a francba, hiszen úgyis mindent magamnak kell megoldjak - és hála az égnek meg is tudom -, vagy adjak esélyt egy jövõbeni kapcsolatnak, hátha mégis...
"Faltól-falig" cikáznak bennem a gondolatok, hogy mi legyen. Mivel van két kiskamasz fiam (nem a legáhítottabb életszakasz) így felelõtlenül nem vághatok bele semmibe - bármibe meg pláne nem :)
Szóval, persze többször felmerült a "karbantartói" pozíció is, mert hát ugye biológia is van a világon, de ehhez még egyszer sem éreztem elég merszet magamban, hogy gyakorlatiasan meg is valósítsam. Pedig lássuk be, csupa jót kap csak az ember lánya. Hiszen, ha valaki csak szeretõ, mindig szépen kipucolkodva találkozik a másikkal és csak a kellemes és élvezetes része marad a dolgoknak. A "vidd már le a szemetet" nem tartozik a szeretõi státusz körébe... Azt hiszem értitek mire gondolok, de én valahogy mégis óvakodom tõle.
Ugyanakkor nézzük a másik oldalt. Lassan 36 éves önálló nõként sem tudom magam a falutól (mindenki mindent tud, vagy tudni vél... ld. Város kontra vidék), vagy helyesebben a falu szájától függetleníteni. Nem mintha nem férne rám bármi, amivel épp bántanak, vagy bántani akarnak, de igyekszem tekintettel lenni a gyermekeimre, a szüleimre és a nagyszüleimre, hogy ne kelljen nekik vélt, vagy valós dolgaim miatt szégyenkezniük. A helyzet ott válik igazán faramucivá, amikor valakivel tényleg komolyan (vagy legalább félkomolyan) ismerkedés indul. Mivel a fiúkat sem akarom kitenni a "pasik jönnek, pasik mennek" õrületnek, így megfogadtam, hogy már csak azt a férfit fogom bemutatni nekik, aki nagy valószínûséggel huzamosabb ideig része lesz az életünknek. Kérdezem én, hogy kaphat valaki reális képet arról a gyakorló elmebajról, amiben sokszor élünk. A vitákról, a hisztikrõl pro és kontra egyaránt, ha nem áll módjában megélni ezt velem?
Jó, ok. Tegyük fel, hogy mindezen szélsõértékek ellenére elindul egy randizgatás (amit anyám nem különösebben támogat) és mégis sikerül összehangolódni, anyám ott tesz keresztbe, ahol tud, mert meggyõzõdése, hogy meg kéne találjam a boldogságot a gyerekeimben, meddig várható el egy korombeli tényleg komoly szándékú férfitól, hogy ezt tolerálja? (Többnyire az elején elvérzik a dolog :( )
Sokszor kilátástalannak és ami még rosszabb csak egy nemi szervnek érzem magam, ilyenkor kicsit feladom...
Most sincs ez másképp.
Utolért az életem és most belefáradtam futni elõle...
