Társkereső közösségi oldal
Teltlanyok.Hu Blogger
A blog jelenleg fejlesztés alatt áll,ezért nem érhetö el az összes opció.
A fejlesztéssel sietünk ahogy tudunk,addig kitartás:)
[Legújabb Blogok] [Véletlenszerü] [Összes Blog]
Boncasztalon Óz, A Hatalmas - Agos Bejegyzése
Boncasztalon Óz, A Hatalmas
2013-04-07 00:59:53
Vigyázat! Támadnak a szalmabábuk!
Sam Raimi olyan, mint a pályafutásuk vége felé közeledõ nagy focisták: érzi, a megújuláshoz környezetváltoztatásra van szükség. De amíg az aranylábú labdazsonglõröknek stadioncserék jelentik karrierük folytatását, addig derék rendezõnk a filmes mûfajok váltogatásával élheti tovább a varázst. S valóban, csodával találkozhatnak azok, akik leszurkolják a borsos jegyárakat, mert a direktornak – eddigi munkáit figyelembe véve – ha nem is legkiemelkedõbb, de fantáziával és látvánnyal legjobban megerõsített produkciójával találkozhatunk, amely… Tulajdonképpen elõzményfilm.
z 1939-ben készült Óz, a csodák csodája a mese-fantasy megkerülhetetlen alapmûve, a zsáner ékköve. Magával ragadó, szívet megérintõ történetét megbolygatni és továbbgondolni egy hogyan is kezdõdött jellegû sztorival elég nagy merészséget, vagy óriási tiszteletet feltételez. Hogy Sam Raimi miként is közelítette meg az elõbbi felvetést, arról lövésem sincs, viszont a készterméket látva, a válasz egyértelmû: beáldozott szinte mindent a látvány oltárán. Nyilván, sem kreativitással, sem fantáziával a rendezõ nem áll hadilábon, hisz eddigi – Figyelem! Most felhördülés következik! – középszerû horrorjai és Pókember munkái is azt sugallják, hogy képes bármilyen ótvar sztoriból a maximumot kihozni. Ez nyilván nézõpont kérdése, hisz-e sorok írója nem dobott hátast sem az Evil Dead – Gonosz halott, vagy a hálószövõ szerencsétlenség általa levezényelt kalandjain, míg mások mozgóképes etalonként tekintenek rájuk. Összefoglalva: a rendezõ eddigi munkássága egyenletesen ingadozó teljesítménnyel jellemezhetõ.
Nem történt másképp az Óz, a hatalmas címû filmjével sem. Egészen pompásra csiszolt és remek jelenetek között rendesen sorjáznak felejthetõ képsorok is. Örvendetes módon jóval több az emlékezetes pillanat, mint az idõhúzó üresjárat. Az a véleményem, hogy szerethetõ, ám könnyen felejthetõ mû lett az Óz, könnyû szórakozás. S az elõbbiek kapcsán tegyük is helyre gyorsan mûfajilag. Törékeny porcelánbaba, szárnyas majom, boszorkányok, kérem ez egy profi módon megszerkesztett mesefilm, némi sötétséggel átitatva. Egyébként derék dolog az igyekezet: mind a történet ívelésében, mind erõteljes színvilágával próbáltak simulni a régi mozihoz, Smaragdváros csodáihoz. Sajna, nem mindig sikerült, azt betudhatjuk az idõ múlásával, a klasszikus káprázat is kifakul évtizedek alatt, fõleg, amikor az új szebb, csillogóbb ruhát visel. Mostanság már létezik a CGI nevezetû csodadolog, amit elõszeretettel alkalmaznak, használatának csak a képzelet szabhat határokat. Persze, vigyázni kell a digitális ámulat túlzott adagolásával: könnyen át lehet esni a ló másik oldalára. A túlzott tökélyre törekvés, a képsorok óramû pontosságú megtervezése sterillé és földi halandó számára erõsen mesterkéltté teszi a látványt. Az Alice Csodaországban is erõs nyomot hagyhatott a rendezõben, ez a filmben jól lefülelhetõ. Mintha kirakatot bámulnánk: csillogó-villogó pompázat, csak épp a lényeg veszik el a fényben. Az egyik percben száját tátó gyermekként ámultam és bámultam. Ám a kábulat nem tartott soká, hamar széttörött a cukormáz. Vagy mégsem?
zzel el is érkeztünk a produkció legsebezhetõbb pontjához, amely mellett nem lehet elmenni. Tulajdonképpen kiknek is készül, a célközönségben kit tisztelhetünk? Nyilván, a gyerekeket, a rendezõi akarat szerint meg mindenkit, mert abból lesz bevétel. Ezért széles spektrummal szórták a boldogságot: képsorait látva nem bújnak az ágy alá rémületükben a tízen inneniek, és az idõsebbek sem alszanak be a huszadik percében. A sötét jelenetek és a rusnya boszorkányok ábrázata és gonoszsága épp annyira félelmetes, amitõl még a gyerkõcök ingerküszöbe sem akad ki. A nyúlfarknyi zenés-táncos musical betét pedig elég rövid, mielõtt az apukák lefordulnának a székrõl.
Óz, a hatalmas értékelés: Inkább tetszett. Rajtam kívül egy rakat ember lesz, aki hasonlóképp elvolt ezzel a két órával. Mások fanyalogva hagyják el a mozitermet, azon tûnõdve, hogy Amerika miért termel ennyi szemetet. Igen, még ez a szituáció kikövetkeztethetõ Sam Raimi filmjének stílusából, amely azonban valamiért nagyon is képes lehet meghódítani a meséket szeretõ nézõt.
A jó pontot eleve ott kapja meg a produkció, hogy esze ágában sincs többnek lenni, mint egy szórakoztató mesefilmnek, kedves és szélsõséges karakterekkel. James Francónak különösen jót tett az arculatváltás: megannyi komoly és drámai szerepet követõen most ripacskodhat, pojácát játszhat. Az alkotók szerencsére nem próbálták meg nevelõ célzatot rejteni filmjükbe, s mély, lélektani drámával fûszerezni a habkönnyût, s a fõhõs személyiségfejlõdése sem szakítja át a vállalható határokat. Egészen jól összerakott, aranyos humort sem nélkülözõ popcornmozi a végeredmény. Vigyázat! Támadnak a szalmabábuk!
Értékelés: 7/10
2013-04-07 00:59:53
Vigyázat! Támadnak a szalmabábuk!
Sam Raimi olyan, mint a pályafutásuk vége felé közeledõ nagy focisták: érzi, a megújuláshoz környezetváltoztatásra van szükség. De amíg az aranylábú labdazsonglõröknek stadioncserék jelentik karrierük folytatását, addig derék rendezõnk a filmes mûfajok váltogatásával élheti tovább a varázst. S valóban, csodával találkozhatnak azok, akik leszurkolják a borsos jegyárakat, mert a direktornak – eddigi munkáit figyelembe véve – ha nem is legkiemelkedõbb, de fantáziával és látvánnyal legjobban megerõsített produkciójával találkozhatunk, amely… Tulajdonképpen elõzményfilm.
z 1939-ben készült Óz, a csodák csodája a mese-fantasy megkerülhetetlen alapmûve, a zsáner ékköve. Magával ragadó, szívet megérintõ történetét megbolygatni és továbbgondolni egy hogyan is kezdõdött jellegû sztorival elég nagy merészséget, vagy óriási tiszteletet feltételez. Hogy Sam Raimi miként is közelítette meg az elõbbi felvetést, arról lövésem sincs, viszont a készterméket látva, a válasz egyértelmû: beáldozott szinte mindent a látvány oltárán. Nyilván, sem kreativitással, sem fantáziával a rendezõ nem áll hadilábon, hisz eddigi – Figyelem! Most felhördülés következik! – középszerû horrorjai és Pókember munkái is azt sugallják, hogy képes bármilyen ótvar sztoriból a maximumot kihozni. Ez nyilván nézõpont kérdése, hisz-e sorok írója nem dobott hátast sem az Evil Dead – Gonosz halott, vagy a hálószövõ szerencsétlenség általa levezényelt kalandjain, míg mások mozgóképes etalonként tekintenek rájuk. Összefoglalva: a rendezõ eddigi munkássága egyenletesen ingadozó teljesítménnyel jellemezhetõ.
Nem történt másképp az Óz, a hatalmas címû filmjével sem. Egészen pompásra csiszolt és remek jelenetek között rendesen sorjáznak felejthetõ képsorok is. Örvendetes módon jóval több az emlékezetes pillanat, mint az idõhúzó üresjárat. Az a véleményem, hogy szerethetõ, ám könnyen felejthetõ mû lett az Óz, könnyû szórakozás. S az elõbbiek kapcsán tegyük is helyre gyorsan mûfajilag. Törékeny porcelánbaba, szárnyas majom, boszorkányok, kérem ez egy profi módon megszerkesztett mesefilm, némi sötétséggel átitatva. Egyébként derék dolog az igyekezet: mind a történet ívelésében, mind erõteljes színvilágával próbáltak simulni a régi mozihoz, Smaragdváros csodáihoz. Sajna, nem mindig sikerült, azt betudhatjuk az idõ múlásával, a klasszikus káprázat is kifakul évtizedek alatt, fõleg, amikor az új szebb, csillogóbb ruhát visel. Mostanság már létezik a CGI nevezetû csodadolog, amit elõszeretettel alkalmaznak, használatának csak a képzelet szabhat határokat. Persze, vigyázni kell a digitális ámulat túlzott adagolásával: könnyen át lehet esni a ló másik oldalára. A túlzott tökélyre törekvés, a képsorok óramû pontosságú megtervezése sterillé és földi halandó számára erõsen mesterkéltté teszi a látványt. Az Alice Csodaországban is erõs nyomot hagyhatott a rendezõben, ez a filmben jól lefülelhetõ. Mintha kirakatot bámulnánk: csillogó-villogó pompázat, csak épp a lényeg veszik el a fényben. Az egyik percben száját tátó gyermekként ámultam és bámultam. Ám a kábulat nem tartott soká, hamar széttörött a cukormáz. Vagy mégsem?
zzel el is érkeztünk a produkció legsebezhetõbb pontjához, amely mellett nem lehet elmenni. Tulajdonképpen kiknek is készül, a célközönségben kit tisztelhetünk? Nyilván, a gyerekeket, a rendezõi akarat szerint meg mindenkit, mert abból lesz bevétel. Ezért széles spektrummal szórták a boldogságot: képsorait látva nem bújnak az ágy alá rémületükben a tízen inneniek, és az idõsebbek sem alszanak be a huszadik percében. A sötét jelenetek és a rusnya boszorkányok ábrázata és gonoszsága épp annyira félelmetes, amitõl még a gyerkõcök ingerküszöbe sem akad ki. A nyúlfarknyi zenés-táncos musical betét pedig elég rövid, mielõtt az apukák lefordulnának a székrõl.
Óz, a hatalmas értékelés: Inkább tetszett. Rajtam kívül egy rakat ember lesz, aki hasonlóképp elvolt ezzel a két órával. Mások fanyalogva hagyják el a mozitermet, azon tûnõdve, hogy Amerika miért termel ennyi szemetet. Igen, még ez a szituáció kikövetkeztethetõ Sam Raimi filmjének stílusából, amely azonban valamiért nagyon is képes lehet meghódítani a meséket szeretõ nézõt.
A jó pontot eleve ott kapja meg a produkció, hogy esze ágában sincs többnek lenni, mint egy szórakoztató mesefilmnek, kedves és szélsõséges karakterekkel. James Francónak különösen jót tett az arculatváltás: megannyi komoly és drámai szerepet követõen most ripacskodhat, pojácát játszhat. Az alkotók szerencsére nem próbálták meg nevelõ célzatot rejteni filmjükbe, s mély, lélektani drámával fûszerezni a habkönnyût, s a fõhõs személyiségfejlõdése sem szakítja át a vállalható határokat. Egészen jól összerakott, aranyos humort sem nélkülözõ popcornmozi a végeredmény. Vigyázat! Támadnak a szalmabábuk!
Értékelés: 7/10
